Depis

 A mindennapi életünk tele van döntésekkel. A tanulás folyamata is tele van ilyen pontokkal. Erről az eseményről, írtam már. Ezért az esetleges ismétlésekért, elnézést kérek. Ugyanarról az eseményről, egy kicsit más szemszögből. 

 Vannak apró, kicsi és vannak nagy, óriási döntések. A skála végtelenül hosszú. Ahogy az életben lenni szokott, a döntések befolyásolják a további életünket. Most egy olyan döntésről beszélnék, amit két részre lehet osztani.                                             Minden „betegnek” el kell jutni egy pontig. El kell fogadni a tényt, hogy „beteg”. Ez a könnyebbik része. Az általam ismert „betegek” mindegyike tisztában van vele. A folyamat részeként a felismerés után mindenki eldönti, hogy meg akar gyógyulni. A következő lépésben. A „beteg” tudja, mit kellene csinálnia, hogy a döntése után a gyógyulás tovább folytatódjon. Ezen a ponton rekednek meg nagyon sokan. Az ok vagy okok, két részre oszthatók. Az első magában a tanulóban van. Nem hisz önmagában, megretten az esetleges következményektől. Ezt a lelki állapotot, talán egy félős kisgyerek félelmeihez tudnám hasonlítani. Tehát a visszatartó erő, hatalmas és félelmetes. A második rész. A környezet. Ha nincs vissza jelzése a tanulónak. Nincs támogatás, megerősítése. Ilyenkor nem biztos, hogy sikerül a tovább lépni az embernek. A kisgyereket a szülő megtanítja. Hiszen figyel rá, átöleli, megvigasztalja. Elmagyarázza neki, hogy mi történik, és kezét fogva átsegíti a nehézségen.                                                                                Ez a pont azért nagyon fontos a gyógyulás folyamatában, mert az első olyan tudatos lépés, ami kiszakítja önnön csapdájából a tanulót. 

 A döntés, elhatározás és a tovább lépés nehézségét, talán így lehetne elképzelni. Mindenki válassza ki, élete eddigi legnagyobb döntését. Képzelje el, hogy egyedül kell döntenie. Nincs segítség. Sőt, a környezeted, negatívan viselkedik veled és semmiben sem vagy biztos. Nincs egy biztos pont az életedben. Ilyen körülmények között kell összeszedned magad. Dönteni, cselekedni, tanulni.

 Őszintén mondom, csak egy okot találtam, amiért újból visszatértem ehhez az eseményhez. Eddig is tudtam, éreztem. Ez, egy lényeges időszak volt az életemben. Most, tudatosodott igazán, hogy milyen fontos, sorsforduló is volt.

 Elnézést kérek mindenkitől. De hirtelen, nagyon sok teendőm akadt. Ezért ritkulnak a bejegyzések. A mostani szösszenetet hétfőn, utazás közben kalapáltam gépbe. Tudom, hogy nem igazán jó. ... Remélem pár nap alatt megoldódnak a dolgaim és nem kell több ilyen félkész terméket közölnöm.

 „Ha egyedül vagyok egy szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobába.”  (Karinthy Frigyes)

 Ez az idézet nem csak erre a szituációra húzható rá. Mondok egy példát. A szex. Gondoljuk csak végig. Két ember szeretkezése, csupa testbeszéd. Ha ez a test beszéd eredménytelen, nincsen vissza jelzés, akkor akár a végkifejlet elmaradását is jelentheti. Létre kell ugyanis hozni a vágyat. És fenn is kell tartani. Minden mozdulatra, érintésre viszont válasz szükséges. Tehát amennyire én izgató tudok lenni annyira lesz a másik is izgató, vérforraló. Persze ez fordítva is így van. Minden olyan helyzetre igaz, amikor emberek együtt vannak. Mert két ember kommunikációja a testbeszéddel kezdődik. Mikor meglátja egymást két ember, akaratlanul is beszél a testük. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem csak a verbális kommunikáció lényeges. Talán nem kell elmondani, mennyire szükséges a napi simogatások, ölelések, összebújások, stb.… Ezekre az apró dolgokra, csak az elején kell figyelnünk, utána spontánná válnak és természetessé. (Erről is rengeteget lehetne beszélni.)

 Ez a bevezetés egy kicsit hosszúra sikeredett. Egyszerűen szeretném felhívni a figyelmet, hogy a tanulás folyamán igenis szükség van erre is. Ennek hiánya nem csak egészséges párnál vezet elhidegüléshez. Talán mondanom se kell, hogy ilyenkor a társnak kell türelmesebbnek, figyelmesebbnek lenni. A tanulót ilyenkor segítjük ezzel a saját problémáinak megoldásában. Tudatosítjuk benne, hogy mellette, vele vagyunk. Szeretném egy kicsit nyomatékot adni ennek a szükségességének. A tanuló ilyenkor be van zárva saját világába, ebből a zárt, védett terepről csábítjuk ki minden egyes érintéssel. A társnak pedig azért kell elnézőnek türelmesnek lennie, mert ilyenkor a visszajelzés eleinte valószínűleg, elmarad. Nincs viszont válasz. Ugyanis a tanulónak ezt is meg kell tanulnia!  Meg kell tanítani!  Lehet, hogy sokadszorra hozom fel példának, a kisgyereket. Egy gyereknek is meg kell tanulni az emberi kapcsolatokat. Sajnos a tanulónak is. Összefoglalva. Türelem és figyelem. Ez kell egy gyerekhez és a tanulóhoz is. A befejezés pedig legyen egy újabb idézet:

„Olykor elég egy napsugár. Egy kedves szó. Egy köszönés. Egy simogatás. Egy mosoly. Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek. Akkor miért nem tesszük ezt?”  (Bruno Ferrero)

 Voltak olyan pillanatok, mikor féltem, hogy nem lesz témám, nem tudok majd semmit írni. Rá kellett jönnöm, hogy az élet mindig ad témát. Tehát igaz a mondás. A téma az utcán hever.

 A tanulás közben „szert tettem”, vagy csak észrevettem és fejlesztettem. Egy olyan tulajdonságot, amit addigi életem során nagyon mélyen elrejtve volt bennem. Ez pedig az irónia, önirónia. Ha rossz napom van, vagy nem sikerül valami, ha rá jövök, hogy elrontottam valamit. Akkor jön segítségemre ez tulajdonság. Megkeresem, hogy hol hibáztam, mit rontottam el, miért lett rossz a napom. Most jön az irónia. Mert, tudjon az ember! Nevetni a saját nyomorán, mosolyogni saját hibáján, vidáman nézni azt, amin úgysem tud változtatni. Ha saját magát ki tudja gúnyolni az ember, és tud belül mosolyogni. Akkor könnyebb rendbe tenni a dolgokat. Fejben is, és az életben is. Lehet, hogy most sokan szóváltásba keverednének velem.  Lehet vitázni. De én, ezt érzem.

 Az önirónival való „első” találkozásom a tanulás egy olyan szakaszában történt, mikor már érdeklődtem a környezetem felé. Sőt, a női nem felé, akkori párom felé terelődött figyelmem. Viszont volt egy kis probléma a dologgal. Rendellenes dolgot észleltem. Kicsit megrázó volt a felfedezés, hogy nincs reggeli merevedésem, sőt semmilyen sincs. Nem részletezem most, hogy ez milyen érzés. Természetesen maga a „betegség” is okozhatja, vagy a gyógyszerek, vagy egyszerre a kettő. Ki tud ilyenkor segíteni? Általában ilyenkor, a legbizalmasabb viszonyban, a kezelő orvosával van az ember. Én is bizalommal fordultam hozzá. Szégyenlősen, tetőtől talpig pirulva, vázolom neki problémámat. Elmosolyodott és feltett egy kérdést.

„Jenő!” Magának, nincs nagyobb gondja most?

- Pár pillanatig gondolkodtam. - Rá néztem a doktornőre.                            Fergetegeset nevettünk. A „semmi” óta akkor nevettem először.                               Az, hogy éppen számunkra, mi a fontos, csak nézőpont kérdése. (Most ennek a részletezését, kihagyom.) „Csak” tudni kell nézőpontot változtatni. Na, ez a nagyon nehéz!

 Még egy esetet szeretnék elmesélni ezzel kapcsolatban, ami nagyon megfogott akkor ott, és az óta is, többször eszembe jutott már. Tanuló társaimmal beszélgettünk. A környezet és a hangulat, családias. A minden napi dolgaink mellett, szóba jöttek a nem közvetlen környezetünkbe tartozó történések is. Már akkor is történtek eszement, idióta, ostoba, „sötét” dolgok, amikre értetlenül tekint az ember. ( Itt most nem példálózom. Tetszése szerint mindenki merítsen a mindennapokból.) Már nem tudom kinek a szájából hangzott el. Én, magamévá tettem. Az egyik ilyen „hír” után hangzott el.

„…. és mi szedünk gyógyszert?”

Akkor jót nevettünk rajta. De, gondoljuk csak végig!                                                Az, hogy mi számít egy társadalomban normálisnak, azt a társadalomban élők határozzák meg. Furcsa normái vannak a társadalomnak. Mindenki, vagy a nagy része tudja, hogy helytelen, nem jó, butaság, stb..                                                                      Mégis megtörténik!

 Az öniróniával nemcsak magunkat nevetjük ki. Fityiszt mutatunk vele, a világnak.

 Azt hiszem ide illő befejezés, ha egy klasszikust idézek.

 „Elment az eszem ... tehát volt. Mert akinek nem ment el, annak nem biztos, hogy van!”

 Szeretném elkerülni, hogy a poszt felvilágosító legyen. Hiszen a betegségről rengeteg információ megtalálható a neten. Nem akarok olyasmit leírni, ami esetleg másokat félrevezethet, kártokozhat. Tegnap viszont megjelent egy cikk az index oldalán. http://index.hu/tudomany/2010/11/02/a_depressziobol_felepult_kamaszok_gyakran_visszaesnek/    Környezetemben többen kérdezték, mi a véleményem róla. Most ezt teszem közzé.

Maga a cikk nem hír. Sokadik alkalommal mutatnak ki ilyen dolgot.  Mindenki, aki az üggyel egy kicsit is foglakozik, hamar találkozik, ezekkel a kimutatásokkal. Ezért, ezzel nem is foglalkozom. Inkább egy kicsit azzal, ami benne van a cikkben és mindenki sokadszorra elsiklik felette.

Gyógyszeres kezelés nélkül is gyógyítható!

 A másik pedig ez. „A tanulmány szerint a kezelések, illetve azok kombinációja nem csökkentette a visszaesés kockázatát.” Tehát a gyógyszeres kezelés, nem hatékonyabb! Sokszor győződöm meg arról, hogy az orvosok ebben a kérdésben csak találgatnak. Ha valaki elolvassa ezeknek a gyógyszereknek a betegtájékoztató papírját és van egy kis fekete humora. Jókat derülhet. A gyógyszerek nagy része ugyanis okozhatja azokat a tüneteket, amikre az orvos felírta. Persze lehet, hogy csak én nem értek hozzá. Miért kell a gyógyszer?

 Sokan és nálam sokkal okosabb emberek írták, mondták már. Nem lenne szükség ezekre a gyógyszerekre, ha oda figyelnénk egymásra. Nem vonom kétségbe, hogy vannak olyan esetek, amikor a gyógyszer elkerülhetetlen! A többit viszont nem értem. Miért nem segítünk egymásnak? Miért utasítunk el? Miért nem figyelünk egymásra? Nem a szomszédról beszélek. A párunkról, gyerekeinkről, édesanyánkról, édesapánkról.              A családunkról!

 Erről a témáról egy nyugodtabb időszakban szerettem volna írni. Sajnos az élet közbe szólt és aktuálissá tette számomra. Szombat délelőtt, a kórházi látogatás után elhatároztam, hogy ez lesz a következő, amiről írok.

 Ez pedig az öngyilkosság. Tudom, most olyan tabu témához nyúlok, ami nagyon megosztja az embereket. A többség elítéli ilyen-olyan okok miatt. Természetesen tiszteletben tartom mindenki véleményét. Csak, ismét az előítéletek, megbélyegzések falába ütközöm.

Nem. Ismét nem azt mondom, hogy aki elítéli, annak ezt a nézetét, meg kell változtatni.

 Megint csak nem fogom leírni az orvosi magyarázatokat. Inkább azt a pár alkalmat, mikor én találkoztam vele. Ezek mindegyike, csak gondolatban zajlott le. Mert mindig volt valaki, vagy volt valami, ami átsegített ezeken a mélypontokon. Az első és második alkalom, ha a blog céljait nézem, nem annyira releváns. A legelső az első nagy szerelem végét fémjelezte. A második pedig édesapám halála után történt. Ezekkel a nem akarok élni, meg akarok halni érzésekkel mindenki találkozott már az élete folyamán. Ezért most nem térek ki ezekre. 

 Lényegesebb és számomra sokkal meghatározóbb volt, ami a „betegség” mélypontja után történt. Volt egy időszak kb. egy hét lehetett. A mélypont maga a nagy semmi volt. Ez is megérne egy bejegyzést. Lehet, hogy megírom. Ezután jön az-az állapot mikor, tudomása van az embernek a külvilágról. Érzékeli, hogy van. Belül még ott a nagy üresség, kívül ott a fény, az élet. Lassan megjelenik az én tudat. Vagyok. És akkor jön a gondolat. Ezt az állapotot én bármikor meg tudnám szüntetni. Élesen íródik be az agyba. Bármikor véget vethetek az életemnek. Amit pedig így utólag, megrázónak tudnék leírni. A tudat, hogy ezt, ebben az állapotban meg is tudnám tenni. Higgadtan, minden gond nélkül véget tudnék vetni az életemnek. Furcsasága, hogy egyben felemelő „érzés” az, hogy hatalmad van. Hatalmad van saját magad felett. Ha úgy döntesz, akkor megtehetsz és meg tudsz tenni bármit, magad ellen. A hatalom, részegítő „érzése” ez.                                   Hogy miért nem tettem meg? Mert az ember uralkodni akar, hatalomra vágyik. Ha eltünteti uralkodásának, hatalmának tárgyát, akkor nincs min uralkodnia. Megszűnik a hatalma.                                                                                                    Persze, ez nem ilyen egyszerűen történt. A külvilág, a fény az élet is egyre „vonzóbb” lesz az ember számára. Észrevétlenül megjelenik a külvilág és a hatalmi „vágy” átalakul. Lesz belőle kíváncsiság és milliónyi kérdés, amire választ keres az ember. Először csak ott bent. Majd egy idő után kint is.

Megpróbáltam megfogalmazni azt az érzést, ami ott, akkor, bennem munkálkodott.

 Egy újabb véleményre reagálva. Szeretném megismételni. Nem csak az saját tapasztalatomat írom le. Hasonszőrű társaimmal, rengeteget beszélgettem. Főleg az emberek felénk való kommunikációja, viselkedése, reakciója ilyen. Sajnos, mindegyikünk hasonló dolgokat tapasztalt embertársaink magatartásában. Ezért említem sokszor az elfogadást.

 Az elfogadásról jut eszembe. Van a tanulásnak egy fontos "pillanata". Amit utána állandóan észben kell tartani. Drogosok, alkoholisták, nikotinfüggők, (itt még sorolhatnám) találkozhattak vele. Ha elindultak a tanulás rögös útján.                                            Ez pedig, az elfogadás. El kell fogadni, hogy „beteg” vagyok! Tudatosítani kell! Ez nagyon nehéz része a tanulásnak. Beismerni saját gyengeségemet, sebezhetőségemet. Sajnos ennek hiánya, gátolja a tovább lépést. Ha nem ismerem el, hogy változtatnom kell, akkor miért tenném meg? Azért mert a környezetem, vagy orvosom mondja? Ugyan már. Mikor csinált valaha az ember olyat, amit más erőltetett rá? Itt azért megemlíteném, hogy ha hazudunk saját magunknak, akkor ismét csak zsákutcába jutunk. Tehát, az elfogadásnak, tudatosnak, mélyrehatónak kell lennie. Visszatérve ennek a nehézségére. Az ember saját hibáit nehezen veszi észre. Ezeknek az elismerése, elfogadása az egyik legnehezebb dolgok közé tartozik. Megpróbálom szemléltetni. Tudod, hogy van számtalan hibád, hiszen senki sem tökéletes. Ezekből válassz egyet. Ezt a hibád, tudod annyira tudatosítani magadban, hogy megváltozz, változtassál rajta?                                                     Na. Ezen most lehet gondolkodni.

Nagyon hosszú ez a folyamat. Az előzőekben és jövőben leírtakkal, szeretném megmutatni milyen belülről. Nem szeretném felmagasztalni a gyógyulást. Csak szeretném megmutatni a mögötte lévő munkát. Az erőfeszítés, talán egy kicsi elismerést kap, ha látjuk, hogy milyen nehézségekkel, jár.

Mindenki, saját magáért csinálja!

Ez egy következő lépés. Még visszatérek rá.

 A tanulásom egy sikerélményét, szeretném megosztani. Sokaknak furcsa lesz. Mert ez a tett az emberek nagy részének, az élet minden napjához, természetesen kapcsolódik. Semmi nehézséget, különlegességet nem okoz a többségnek.

Az első dolog, amit diadalnak éltem meg és ma is életem egyik legnagyobb győzelmének tartok.

Elmentem a hűtőszekrényig.

(Kivettem belőle valamit. Talán enni vagy inni valót. Mi mást?  :-)  ) Hogyan válhatott ez az élmény életem kiemelkedő eseményévé? A csecsemő is nulláról indul a tanulásban, mint ahogyan én, akkor. Sokat gondolkodtam, hogy miért ez volt az első olyan, amit pozitívan értékeltem és értékelek ma is. Hiszen, ez esemény előtt is történtek jó dolgok velem. Javulgattam, tanulgattam. Erre sem találtam egyszavas választ és úgy érzem most is csak találgatok. Igaz, minden egyes magyarázat, egy kisdarab a kirakósban. Ez volt az első, mikor saját magam akartam megtenni valamit és megtettem. Gondoskodni akartam magamról. Legyőztem saját félelmeimet. Meggyőztem önmagam. Talán még sorolhatnék pár ilyet. De az, hogy mitől lett ilyen élmény, egyik sem fejezi ki igazán. Egyenként sem és együtt sem. Nekem, minden furcsasága ellenére, forduló pontot jelentett az életemben. Persze, biztosan van rá orvosi magyarázat. Engem mégis inkább a belső magyarázat érdekel.

A tanulási folyamat sok hasonló, sikerélményt ad. Sajnos ezek a sikerek, a külvilág számára ritkán látványosak. Hiszen, az emberi agyban játszódik le minden. Ezt szeretném kiemelni! Az elfogadás részének kell lennie! A kívülálló számára legyen természetes, hogy olyan folyamatok zajlanak, amit nem lát és nem tapasztal. A tanuló sem igen tudja elmondani, megmagyarázni. Csak érzi a javulást. Először a tanulónak is meg kell értenie, hogy mi történik. Különben, hogyan tudná elmondani? Ehhez pedig idő kell. 

 Talán érdemes lesz egy két gondolatot írni a kezdetekről. Sok ember észre sem veszi, hogy depressziós. Mert egyszerű lehangoltságnak, rosszkedvűségnek könyveli el. Nem igazán lehet megmondani, mikortól egyszerű hangulat ingadózás és mikortól betegség. Én például észre sem vettem. Pontosabban a túlhajszoltságra fogtam az első intő jeleket.    10 – 14 óra munka naponta és az ezzel járó fáradság. Ha nem ismeri be saját magának az ember, hogy a kapcsolatában „fájó” pontjai vannak. Tehát, a munkahelyén és otthon is folyamatosan stresszben él az ember. Nincs siker élmény, állandó megfelelni vágyás. Folyamatos pörgés. Sajnos a test, az agy mindig benyújtja a számlát. Nem szabad, nem lehet, állandó feszültségben élni! Ezek mellé társul az, hogy nem figyelsz saját magadra. Sem a tested, sem az elméd jelzéseire. Pedig időben jeleznek!

Ezért lenne fontos, hogy legalább az egymás mellett (egymással) élő emberek figyeljenek a mellettük, velük élőre.

Ennek az odafigyelésnél, nem kell nagydologra gondolni. Leírom, mire gondolok én. A napi gondok, pár perces „esti” megbeszélése (Nem muszáj este történnie. Egyszerűen csak nyugodt, semmi és senki által nem zavart perceknek kell lennie.). Az is elég lehet, ha végig hallgatjuk a másik az ember mondani valóját. Nem biztos, hogy tanácsot vár, vagy megoldást akar a problémára. Egyszerűen csak ki, el akarja mondani. (Itt jön a képbe az másik elfogadása. Ha nem is értjük. Nem baj! A megértés, külön ajándék.) Merjünk beszélni! Merjünk kérdezni! Ne szégyelljük párunk előtt magunkat! (pl.:a gyengeségeinket) Ez erősíti, elmélyíti a két ember közötti bizalmat, kapcsolatot.

Ez a pár perc, legyen megosztva. Tehát, mindegyik fél, beszéljen saját magáról!

Ez a tíz perc, legyen intenzív odafigyelés, a másikra!  

Tíz perc. A nyugalom!

Tíz perc. Ennyi azért, hogy tudd, nem vagy egyedül!

Tíz perc. Boldogság!

Egy megjegyzésre szeretnék reagálni. Lehet, hogy az én hibám. Nem voltam eléggé érthető. Tehát. Nem azt szeretném ezekkel az írásokkal elérni, hogy aki nem élte át, az is megértse. Célom, hogy egyre többen fogadják el, ezeket az embereket,„betegségüket”. Reményeim szerint, akár még segíthet is a megelőzésben, „gyógyulásban”, és igen talán egy kicsit a megértésben is.

Mai kis szösszenetemben szeretném kiemelni, hangsúlyozni a tanuláshoz szükséges mozgást. Ez egészséges emberek számára is fontos! Tehát minden nap legyen egy órád sétára. Kint a szabadban. A séta csak egy fajtája a kint végezhető mozgásoknak. Akkor is menj, ki ha süt a nap, esik az eső, stb.. Ha nincs kedved, hangulatod, ha fáradt vagy, ha utálod. Egyszerűen, azért mert kell. Persze tudom nagyon nehéz már odáig is eljutni, hogy kimenjen az ember. De nagyon fontos a napi kapcsolat, a külvilággal! A természettel. Ha városban sétálsz akkor is kapcsolatban vagy a természettel, hiszen ott is süt a nap, esik az eső. Egyébként, próbálja ki mindenki. Eleinte milyen nehéz beilleszteni, a mindennapjaiba, ezt az egy órát. Az a nehézség, amit tapasztalsz az egy beteg számára többszörös és hatványozott. Csak az első pár séta, lesz rossz, borzasztó. Sőt előfordul, hogy később is akad egy-egy „nem” jó séta. Ezeken túl kell lépni. A javulást MINDENKI saját magán fogja érezni. Mindenkinek jó sétát! A végére még egy gondolat. Sétálni, nem csak egyedül lehet!

Az ember „tanulás” közben hibázik. A legsúlyosabb és talán legtöbbször előforduló hibáról szeretnék pár mondatot írni. Sajnos erre csak utólag jön rá az ember, hogy hiba. Sőt az a gyakoribb, hogy észre sem veszi, vagy nem akarja észrevenni az ember.

Egy kicsiny világ, amit létrehoz magában a tanuló. Ezt a kis szegletet, azért hozza létre, hogy legyen hova ismét visszahúzódni, elbújni, elmenekülni, megpihenni. Sajnos ez a világ olyanná válhat, mint a narkotikummal (Minden olyan dolog, ami függőséget okoz.) élők világa. Ez a kicsiny lelki világ is ilyenné válhat.

Mert aki narkotikumot használ, az örömet akar okozni magának, menekül, a problémai elöl.

Ha nem figyel az ember, nagyon nagyot bukhat ezen. Felépít egy világot, ami álmokra, képzelgésekre épül. A valóság azonban összetöri ezt. A tanuló ismét visszavonul a kis bunkerébe, majd ismét létre hoz egy valóságot, ami szintén ugyan ilyen ingatag. A kör bezárul. Addig nincs kiszállás, amíg fel nem ismeri az ember. Sőt ez sem elég! A felismerés után tetteknek kell következnie. Ha ez nem következik be, akkor a felismerés csak egy apró megálló volt az ördögi körben.

Nos, talán ez az egyik legnehezebb lépés a tanulás folyamatában. El kell engedni azt a kis világot. Ahhoz tudnám hasonlítani mikor a kisgyerek, megteszi az első lépéseit. Elengedi a biztonságot nyújtó szülői kezet. Ehhez a lépéshez kell igazán segítség. Nem pszichiáter és nem pszichológus bár az ő munkájuk is fontos. Itt kell(ene) egy olyan lélek, akiben a tanuló maradéktalanul megbízik. Ha ez a személy, ha nem is érti, de el kell fogadni azt, amit a tanuló közöl. Nem neki kell döntenie, változtatni! Csak időleges támaszt nyújtani! Ez már nem az útkeresés időszaka!

Ez most így leírva sok embernek kicsit érthetetlennek tűnik. De erre tényleg a járni tanuló kisgyerek a legjobb példa. A szülő elengedi a gyerek kezét, bármilyen ingatag annak a járás. Bár egy darabig a megnyugtató kéz még ott van karnyújtásnyira.

Ezek a napi bejegyzések, kis szeletek, gondolatok (gondolat töredékek) az elmúlt évekből. Nem törekszem a teljességre. Nem könyvet írok. 

 Miért nem kell fel?  Miért nem eszik? Miért nem tud boltba menni? Miért nem tud utazni? Miért nem tudja azt, ami másnak mindennapi és természetes? A válasz egyszerű.

Mert, nem tudja!

Az emberi agy ilyenkor „a védekezés következtében”, egy kicsit másképpen működik. Ahhoz, hogy ismét helyre álljon a rend, újból meg kell tanítani a helyes működésre. Ehhez pedig nagyon sok segítségre van szüksége. Sajnos az esetek többségében, nem csak a segítség elmaradása miatt marad el a javulás. (Erről majd később.)

Az első és legostobább, dolog. (Amit minden szakkönyv és ezzel foglalkozó kiemel.) Azt mondani emberbaráti szeretetből, hogy „Szedd össze magad”. Ha össze tudná szedni magát az ember, akkor nem lenne rászorulva a „jó” tanácsra.

Meg kellene érteni, hogy itt a javulás, egy hosszú tanulási folyamat része.

A kisgyereket tanítja az ember, járni, beszélni, enni. Hasonló dolog játszódik le ilyenkor az ember agyában is. Meg kell tanulnia a helyes döntéseket, tetteket, viselkedést. És ami még ennél is fontosabb, meg kell tanulnia ezeket, cselekvésbe fordítani. (Erről is majd később.)

A második dolog, amivel szembe találkozik a „tanuló”. A gyógyulás folyamata nem látványos! Miért lenne az? Minden, az ember agyában zajlik. Hiába érzi az ember a hatalmas javulást, ha ez kifele mondjuk annyit jelent, hogy 3 hét alatt megtanította az agyát arra, hogy rendszeresen egyen. Sajnos, magától, erről, abban az időszakban, nem beszél az ember. Így az ember környezete nem lát javulást. Mert az, hogy eszik az ember, az a körülöttünk élőknek természetes.

Van még egy nagyon rövid történetem. Talán ez egy kicsit közelebb visz mindenkit a megértéshez. Volt egy időszak a „tanulásom” legelején, mikor az embernek már nem közömbösek a dolgok, de az érzelmek hiányoznak belőle. Egy példa, hogy érthetőbb legyen.

- Játszottam a fiammal a szőnyegen. Viszont ez az én agyamban csak, mint egy tény volt jelen. Semmi érzelem. Borzasztó. Mikor tudja az ember, hogy valami nincs. Ami addig természetesen, magától érthetődön ott volt.

Egy szociálismunkással beszélgettem erről, aki nap, mint nap találkozott ilyen és hasonló esetekkel. Kérte próbáljam elmagyarázni milyen az, amikor nincsenek érzései az embernek. Mert ő, ugyan tudja azt, amit erről tudni kell, de nem „érti”. Sajnos akkor sem tudtam elmagyarázni és soha senkinek nem tudom elmagyarázni. Ezt csak az „érti” aki átéli. Mondok egy hasonlatot. Tudod mi az, hogy súlytalanság. Van aki átélte. Mesélhet neked regényeket is, arról amit átélt. Ha magad nem éled át, nem tudod meg milyen érzés.

Nem tudom, hogy van-e ilyen vagy hasonló blog valahol a neten. Remélem, van. Mert így, egyre több emberhez jut el. Ha csak egy emberen is segít, már megéri itt pötyögtetni.

Nem csak, a „betegséget” akarom bemutatni. Az embert (embereket) szeretném megmutatni, aki (akik) mögötte van. Több „beteg” társammal is beszélve, hasonló dolgokat éltek vagy élnek át. Természetesen elsősorban a saját tapasztalatomat szeretném leírni.Talán egy kicsit jobban megérti az, aki még nem volt, és egy kicsit segít azokon, akik vele élnek. Ennyi talán a bevezetés. Az esetlegesen felmerülő kérdésekre, legjobb tudásom szerint igyekszem majd válaszolni.

Talán feltűnt, hogy a bevezetésben idézőjelbe tettem a betegség szót. Azért mert nem szeretem. Bélyegnek érzem. Megbélyegeznek, holott nem egyedül én hibáztam. Nem okolok, hibáztatok senkit. Csak éppen történhetett volna másképp. Nem akarok vádaskodni. (Akkor miért csinálom?  :-)  )

De! Ha csak egy kicsit is jobban oda figyelnénk a mellettünk, velünk élő emberekre. Törtrészére csökkenne a lelkileg sérült emberek száma. Nem szeretik az emberek a másik ember érzéseit, érzelmeit. Illetve mindenkinél egyéni, hogy mennyire tolerálja a másikat. Ez általában olyan tabu téma, mint a szex. Mindenki tegye a szívére a kezét. Mikor mondta el utoljára a kedvesének nyíltan a vágyait? És ha elmondta, akkor a párja elfogadta? Meg tudta vele beszélni? Pedig tényleg nem kellene sok és tényleg csak az első mondat nehéz. Egy kicsit elkanyarodtam a témától, bár ez is hozzá tartozik.

Az legtöbbször, amivel szinte minden sorstársam találkozik, az a megértés hiánya. És mielőtt tovább mennék. Ha valamit nem értünk, akkor miért kell elutasítani, elzárkózni tőle? Sőt elítélni? A relativitáselméletet is elfogadja szinte mindenki. Pedig az emberek nagy részének csak apró sejtései vannak róla, hogy mit is takar.Tolerancia!Ez hiányzik az emberek nagy részéből. A másik ember elfogadásának és megértésének, igénye nélkül élünk.

Sok mindenbe belekaptam most. De kezdésnek talán elmegy. Legközelebb  a "megértést" szeretném boncolgatni egy kicsit.